„A mandala: formálódás, átalakulás, az örök értelem örök hordozója. Ez pedig a Mély-én, a személyiség teljessége, amely, ha minden jól megy, harmonikus, ámde nem tûr el semmiféle önáltatást. A mandala a centrum. Ez a kifejezõdése mindenútnak. Út a középponthoz, az egyénné váláshoz.
Az ember szempontjából így hangzik a döntõ kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklõdésemet semmiségekre és csekély jelentõségû dolgokra, hogyha tudom, hogy a lényeg a határtalan.
Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tudatosság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek.
Mondjuk a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erõsebben ragaszkodik az ember vélt tulajdonságaihoz, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben
hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végsõ soron csak a lényeg révén számít valakinek az ember, és ha nincs a birtokában, akkor elrontotta az életét. A másik emberrel való kapcsolatában is az a döntõ, vajon kifejezõdik-e benne a határtalan vagy sem.”
(Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok)
